1. rész - Az égiek különös játéka

Kezem-lábam remegett, elképzeltem az első szavakat, amiket nekem mond majd, miután megfordulok. Rápillantottam, szemével végig pásztázta a testem és beszédre nyitotta a száját.

-          A vőlegény vagy a menyasszony hozzátartozója vagy? – ezzel a kérdéssel egy világ omlott össze bennem. Magam sem értem miért esett ennyire rosszul az, hogy nem emlékezett rám.

-          A menyasszony barátnője vagyok.

-          Ohh, értem. Pedig meggyőződésem volt, hogy a vőlegény egyik rokona vagy, hát már a megérzésem sem a régi. Liam vagyok. – s kezét felém nyújtotta.

-          Abigail, örülök, hogy megismertelek. – legszívesebben az arcába vágtam volna, hogy az az Abigail vagyok, akinek anno cukorgyűrűt készített, vagy akivel papás-mamást játszott a gyerekkuckóban, a ház kertjében. De képtelen voltam rá, gombóc keletkezett a torkomban és a nevem is alig csúszott ki a számon. – És te? Az ifjú pár melyik oldalát képviseled?

-          Hiszed vagy sem, én is Lily oldalán állok, bár kissé buta kifejezés ez így, de valami ilyesmi a dolog. Szóval Lily hívott meg az esküvőre. Kivételesen volt egy szabad hetem, és az esküvő is pont jókor jött. Szerencsére részt tudtam venni rajta.

-          Szuper! – tehát a barátnőm meghívta őt anélkül, hogy nekem szólt volna. Csodálatos, ezért még lesz egy-két keresetlen szavam hozzá. – Ne haragudj, de ki kell mennem a mosdóba. Az est folyamán még biztosan találkozunk.

Magára hagytam, láthatóan belefagyott az épp kiejteni kívánt mondatába. Azt gondoltam eszébe jutott ki is vagyok valójában, erre csak cseverészni akart. A beszélgetés során az is átfutott az agyamon, hogy szórakozik velem és pontosan tudja ki vagyok. Ezer és ezer gondolat futott át az agyamon, de mindezzel csak magamat idegesítettem. Megmostam a kezem, egy kicsit igazítottam a sminkemen. Az arcom fáradtnak és megviseltnek tűnt. A rengeteg munka, ami minden időmet kitölti, teljesen kifáraszt. Persze nem panaszkodom, a munkám az életem, igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy azt csinálom, amit szeretek.

Amikor visszamentem, mindenki vígan táncolt és az ifjú pár is eléggé elfoglalt volt. Leültem a helyemre és iszogattam a pezsgőmet.

-          Megint én. – foglalt mellettem helyet Liam. – Bocsi, nem zaklatni akarlak, de Lily-n kívül te vagy az egyetlen személy szinte, akit ismerek, és akivel kommunikálni is tudok.

-          Nem zaklatsz, elhiszem, hogy szar lehet. Sajnos én szinte a nép felét ismerem, szóval menekülök a kötelező jó pofizás elől. – felnevetett. Ugyanaz a kedves mosoly, mint amikor gyerekek voltunk. Szinte semmit nem változott. Férfi lett, mi tagadás, de még milyen férfi. Viszont a bájos, kisfiús vonások megmaradtak.

-          Na látom egymásra találtatok, akkor mindenki tudja kinek hogyan alakult az élete. Nagyszerű! – Lily váratlan kijelentése mindkettőnket meglepett, én vörösben pompáztam zavaromban, míg Liam nagyokat pislogva engem bámult. – Szaladok is tovább, csak bekapom ezt az isteni süteményt. – magába tuszkolta azt az epres csodát és meg sem állt a táncparkettig.

-          Hogy értette azt, hogy tudjuk kinek hogyan alakult az élete? – a srác válaszra várt, jogosan. Mivel jól már nem jöhettem ki a szituációból, erőt vettem magamon és belekezdtem a mondókámba.

-          A helyzet az, hogy mivel nem emlékeztél rám, amikor megláttál, nem akartam belemerülni a dologba. Gondoltam beszélünk pár szót, én tovább állok és nem látlak többet. De nem így történt. Abigail vagyok, Abigail Stacy.

-          Úristen! – ennyi jött ki a száján, meglepődött azon, amit mondtam. – Hatalmas barom vagyok!

-          Rögtön tudtam ki vagy, azt gondoltam te is emlékszel rám. De nem, és ez rosszul esett. Úgy döntöttem nem mondok semmit, hiszen többé úgysem látjuk egymást.

-          Annyira sajnálom, csak… Úgy megváltoztál. Eltűnt a fogszabályzós, göndör hajú kislány, és helyébe egy gyönyörű, bombázó lépett.

-          Szóval régen ronda voltam? Na köszönöm szépen! – a sértődöttet játszottam, ezzel próbáltam a kínos szituáción javítani.

-          Istenem, dehogyis. Nem úgy értem. Egyszerűen csak megváltoztál, nagyon.

-          Tény és való, hogy 12 év alatt sokat változtam, de azért szerintem felismerhető vagyok, főleg, hogy nagyon jóban voltunk. De mindegy, azt gondolom, nem számít ez az egész. Örülök, hogy találkoztunk és annak, hogy jól alakult az életed.

-          Szóval rólam tudsz mindent…

-          Aki az újságokban és a tv-ben éli az életét, arról mindent tudnak az emberek.

-          Valóra váltottad az álmod? – szóval emlékszik rá.

-          Fotós lettem, igen. Lassacskán elértem a legszebb álmom és egy magazin fotósa lettem. Az hazai Vogue magazinnál dolgozom. Azt hiszem hatalmas szerencse, na meg persze kitartás és rengeteg munka kellett ahhoz, hogy mindezt ennyi idősen elérjem. 25 évesen nem sokan járnak hasonló cipőben, és ezért piszok hálás vagyok az égieknek.

-          Még mindig jóban vagy velük? – mosolyt csalt az arcomra ez a kérdés. Régen mindent az „égiekre” fogtam, ha rossz dolog történt őket hibáztattam, ha jól alakult valami, akkor pedig nekik hálálkodtam.

-          Többé-kevésbé. Mikor-hogy. – nevettem.

Az idő versenyszerűen repült el mellettünk, észre sem vettük, hogy sötét lett és hűvössé vált az idő. Meztelen vállamra terítette a zakókabátját és így üldögéltünk a vendégek között. Mindenki jól mulatott, sokan táncoltak, de akadtak olyanok is, akik a székeken pihenve beszélgettek. Lily-t és Peter-t szinte látni sem lehetett, valaki mindig leállította őket egy kis csevegésre, vagy a kötelező „ifjú pár feladatokat” kellett elvégezni. Engem már idegesített volna a dolog, viszont ők jókedvűen és boldogan tettek eleget minden kérésnek.

-          Lassan elköszönök Lily-éktől és haza indulok. Holnap korán reggel fotózásom lesz és nem akarok hulla fáradtan dolgozni. – a kabátot készültem levenni és átnyújtani neki.

-          Hagyd csak, majd odaadod máskor. Nem akarom, hogy megfázz.

-          A máskor nem biztos, hogy holnap lesz vagy épp két hét múlva.

-          Nem baj, megvagyok nélküle.

-          Kössz! Elkapom őket, amíg szabadok és elindulok.

-          Elvigyelek? Szívesen teszem.

-          Nem kell, köszönöm. Majd fogok egy taxit.

-          Ahogy akarod. De remélem találkozunk még. – tekintete könyörgően vizslatott, a válasz megvolt a fejében.

-          Majd meglátjuk. Légy jó Liam, örültem neked!

Egy puszit adtam az arcára, majd elsétáltam vállaimon a zakójával. Liam illata volt, ugyanaz az illat, mint 12 évvel ezelőtt. Nem hittem volna, hogy valaha még látni fogom szemtől szemben. Az égiek különös játékot űznek velem, egy pillanatról a másikra elveszik, majd több mint egy évtizeddel később újra az utamba állítják. Furcsa. De nem foglalkozom ezzel. Örülök a találkozásnak, elraktározom magamban és ennyi. Az élet megy tovább…

***

Íme, elkészült. Elnézést kérek a várakozásért, csak kicsit sűrűek a hétköznapjaim. Munka, tanulás. Na de mindegy, nem keresek kifogásokat.

Érdekes volt megírni, hiszen annyira más a történet. De remélem ennek ellenére is tetszeni fog. Kérlek szépen ÍRJATOK, PIPÁLJATOK és akinek tetszik és olvasni fogja kérem IRATKOZZON FEL, hogy lássam hogy néz majd ki a dolog a jövőre tekintve.

Köszönöm szépen!

puszi, Cami